1. Fejezet (K)

Útban Konohába

"Ki kell találnom valamit! De mit? Várjunk! Tűz...és a tűzet mi állítja meg? A víz és a jég....Gyorsan kell cselekednem. Futottam, ahogy csak tudtam, a falu melletti kis vízeséshez. Szerencsém, hogy tudom irányítani a vizet. A vízesésből kiemeltem egy maréknyi vizet, majd bal kezemmel a levegőbe emeltem, megformáltam, majd megfagyasztottam. Megfogtam a láncot a nyakamban amit még az igazi anyám kis koromban adott-, leszakítottam, s vele együtt a medálomat is, és ráhelyeztem a jég szívet. Szerencse, hogy ez a jég soha nem olvad el. Futottam vissza a faluba, a vízesés partján hagyva féltve őrzött medálomat. Csak annyit tudok az anyámról, hogy Konohai nő volt, vagy még mindig konohai nő. Ebből következik, hogy én nem a hangfaluba tartozok, a medál is ezt bizonyítja. De most nem érdekelt. A célom az volt, hogy megállítsam a Reiko-t és megmentsem Sayurit. Már a falu kapujánál voltam, amikor láttam, hogy a falu ninjáinak a fele le van mészárolva. Hiába sürgetett az idő, nem tudtam mozdulni. A legjobb harcosokat ölte meg, akkor mégis én hogy kerüljek a közelébe? Végül is a barátom, csak megismer, ha meg nem, akkor is mindent meg kell tennem, hogy megmentsem barátomat, és a falut. Erőt vettem magamon, és rohantam, egészen a csata mező széléig, ott megtorpantam. Körbe néztem honnan tudnám megközelíteni Sayut, de sehol, egy le nem rombolt tető, vagy szabad hely. Ekkor megjelent Michyo.
már majdnem ember volt, így közel tudtam férkőzni hozzá. Pár centire voltam tőle, amikor éreztem, hogy valami a hasamba mélyed. Bár rettentően fájt, nem törődtem vele. Meg kell mentenem. A kezemet a szívéhez helyeztem, és minden erőmmel a pecsét lezárásán voltam. Láttam, hogy -Michyo! Kérlek tereld el valahogy Sayu...vagyis a Reiku figyelmét!-mondtam neki, majd felugrottam, egy - mondjuk ép - ház tetőre, és futottam a Reiku felé. Michyo mindent megtett amit csak tudott. És ennyi éppen elég volt. Sayu egy pillanatra nem figyelt, és én a hátára ugrottam, majd nagy nehezen a nyakába akasztottam a nyakláncot. Az chakrája gyengülni kezdett, de nem volt még elég gyenge. A PECSÉT! Villant át az agyamon. Le kell zárnom. SayuSayu visszaváltozik, aztán csak egy sikoly, és minden elsötétült."

Másnap reggel, a saját ágyamban ébredtem. Csak álom volt? Hirtelen ültem fel és a hasamban egy nagyon erős szúrást éreztem. Felemeltem a pizsamámat, és láttam, hogy be van kötve, és hogy a kötést már teljesen átáztatta a vérem. Rémülten néztem a hasamat. Ezek szerint ez nem csak egy álom volt.
-Khmmm....Végre felébredtél....-szólalt meg egy hideg, közömbös hang. A Musikage! Rémüldöztem.
-I-igen...Migaru-sama....én sajnálom a tegnapi....
-Azt én is.... van egy rossz hírem! Sayurinak el kell hagynia a falut....túl veszélyes!-mondta majd odasétált az ablakomhoz, és kinézett rajta.-Michyo is úgy döntött megy....már csak a te döntésed lényeges....Maradsz, és boldogan élhetsz tovább az édesanyáddal, vagy elmész te is, és magad mögött hagyod a szülőfölded. A te döntésed Kirari!-nézett rám, olyan szemekkel, mint aki mindent tud.
-Elmegyek!-jelentettem ki magabiztosan.
-És az édesanyád? Itt hagyod? És engem is?
-Az édesanyám, nem a hangfalu lakója, és én sem.....Tessék? Hogy magát?-döbbenten néztem rá.
-Igen...Kirari...Szeretlek! Légy a feleségem!-térdelt az ágyam mellé, és felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Kikerekedett szemekkel néztem Migaru-samara. Ez gyors volt, és váratlanul ért. Biztos vagyok benne, hogy bármely falu béli lány ugrott volna az ajánlatra, de egyrészt én nem tartozom ide, másrészt én nem szeretem őt. Tényleg jóképű meg minden, de nem.
-Öööö...ez igazán fenséges ajánlat, gondolkodom rajta, de akkor is elmegyek.-fordítottam el a fejemet. Mi az, hogy gondolkodom? Hiszen nem szeretem, akkor mit kell ezen gondolkozni??
Rendben van, de kérlek jól fontold meg, és gyere vissza hozzám, ha meghoztad a döntésedet!-mondta azzal kiment a szobából. Kissé feldühített. Egyáltalán, milyen jogon megy be, alvó félben lévő nők/lányok szobájába, és mondja, hogy a barátait kitiltották a faluból, majd megkéri a kezét. Hiába ő a Musikage, aki az egész falut irányítja és védi - na persze nem ő, hanem a harcosok -, de akkor is egy férfi, és nem sétálhat csak úgy be egyik hálóból a másikba. Újabb erős szúrást éreztem a hasamban. Automatikusan rátettem a kezem, és enyhe bizsergést éreztem, ami nagyon jól esett. Pár pillanat múlva sem a fájdalmat, sem a szúrást nem éreztem, mintha megszűnt volna. Leszedtem a kötést és vetettem egy pillantást a hasamra. Meglepődve láttam, hogy a seb összehúzódott, és a helyén egy csillag formájú forradás van. Ekkor eldöntöttem, hogy orvosi ninja lesz belőlem, hogy mindenkin tudjak segíteni, de hogy ez az ötlet honnan jött fogalmam sincs. Azonnal elkezdtem pakolni. Kötszert, gyógyszereket, egy gyógyfüvekről szóló könyvet is beraktam, majd felhúztam az úgymond kimonómat -ami a ninjaruhám - rá vettem egy - köpenyt, elraktam a ninja felszerelésemet (kunaikés, dobó csillag, tekercsek,térkép és -bár ez nem tartozik a felszereléshez, mégis elengedhetetlen dolog - a RAMEN) 3 dobozos rament tettem el. A falu kapujánál jártam, amikor megláttam Michyot, és Sayurit, amint éppen indulni készülnek.
-Hééé!-integettem nekik. Michyonak azonnal eltűnt a szomorúság a képéről, és újból mosolyogni kezdett, ellentétben Sayurival, akitől ismét csak egy közömbös bólintást kaptam. Tudom miért volt ilyen. Tegnap, amikor a Reiko áttörte a pecsétet, megsebzett engem, de már nem érdekelt. Most mind a hárman szótlanul bólintottunk, majd elindultunk be az erdőbe. Nem búcsúztam el, még levelet sem hagytam Kaede-nek, a mostoha anyámnak. Féltem, ha mindezt leírom, kiborul és nem enged majd el, és ezt nem kockáztathattam. Most végre van célom. Orvosi ninja leszek, és megtalálom az igazi anyámat. Jó régóta mentünk már az erdőben, és kicsit elfáradtam, de Michyonak még mindig be nem állt a szája. A kis energia bomba állandóan az időjárásról, a fákról, meg a kutyájáról Takemotoról beszélt, akit nem hozott magával. Elgondolkodtam, vajon elmondjam nekik a ma történteket? Végül arra jutottam, kiadom magamból.
-Lányok!
-Mondd!-szólalt meg Sayu, kissé rideg hangon.
-Ma reggel a Musikage ébresztett!-próbáltam viccesre venni, de még magam sem értettem benne a viccet.
-És? Mi van vele?-ismét az a rideg hang. Néha szeretném, ha kicsit élettel telibb lenne, de vannak percek, amikor örülök a rideg, közömbös Sayunak. De most ez kicsit sem esett jól.
-Megkérte a kezemet....-a mondat végén elcsuklott a hangom. Sayuri hirtelen torpant meg, mint aki szellemet lát. Aztán és is felfigyeltem. Egy szörnyen erős chakra közeledett, libabőrös lettem, majd a sötétből, egy fáradt, sebesült, vörös hajú fiú jött elő, és nézett velünk farkas szemet.